Ujj Lajos 2009. szeptember 28

1929-ben születtem, Bihardancsháza községben. Ebben az évben, május hónapban ünnepelte meg a család a nyolcvanadik születésnapomat. 1970-től kezdtem meg a munkát a Posta Központi Kábelüzemnél, illetve a Posta Központi Járműtelepnél. Gépkocsivezetőként vettek fel. A fő feladatom teherautók vezetése volt, de időnként más gépjárművet (például buszt) is kellett vezetnem. A Magyar Posta előtt már több munkahelyem is volt (például: Debreceni Állami Erdőgazdaság, Magyar Talajjavító Vállalt, stb.), s a gépkocsi vezetésben is már – a Posta előtt – tizenöt éves gyakorlatot szereztem. A szülőfalumhoz Debrecen nem esett túlságosan messzire, ezért ott én sokszor megfordultam, és dolgoztam is ott. Ennek azért van most jelentősége, mert a Kábelüzem gyakran vidéki városokban toborozta a munkaerőt (így történt ez Debrecen városában is), s én is egy munkaerő toborzás során kerültem ehhez a vállalathoz. Akkoriban a vállalat központi telephelye Pesten, a Ferencvárosban, a Bajtárs utcában volt. (A mai nemzetközi busz pályaudvar helyén. Sajnos az egykori telephely emlékét nem őrzi sem tábla, sem pedig emlékkő.) Több építésvezető irányítása alatt dolgoztam, például: Nádas Gergely, Andrékó Géza, Lukács Balázs, Kontics Lajos, Wimmer Béla. Nemcsak teherautót, hanem autóbuszt is vezettem, de azt sokkal ritkábban. Debrecen városában nagy munkálatok folytak a hetvenes évek elején, s ezeket Wimmer Béla irányította. Az MN 6050 alakulattól legalább két század volt ezekre a munkákra kivezényelve. Én nagyon örültem a debreceni munkának, mivel ettől a várostól csak ötven kilométerre fekszik az én szülőfalum, Bihardancsháza. Megjegyzem még, hogy abban az időben, amikor én kezdtem a Kábelnél, már nem a Viskus Pista volt az üzemvezető, hanem a Mészáros Jóska, vagy ahogyan sokan hívták őt, a Mészáros Buló. Buló asztalán mindig nagy rendetlenség volt, de ő azért a fontos papírokat viszonylag gyorsan megtalálta.

A munkát általában reggel 6 órakor kezdtük és délután négy óra körül fejeztük be. De persze – ha a munka jellege, vagy más, fontos körülmény úgy kívánta -, akkor ettől a munkarendtől eltértünk. Mondok egy példát erre: A hétfői napok – a sok távoli vidéken élő kábelmunkás miatt – általában később indultak be, mármint a munka szempontjából. Ugyanezen ok miatt a pénteki munka befejezése is eltért a más napokon megszokott időponttól. A hét elejei és pénteki napok miatt a többi napokon (kedden, szerdán és csütörtökön) korábban kezdtek az emberek és később is fejezték be a melót és így a hét átlagában az előírt munkaóra és az elvárt teljesítmény is megvolt. De egy másik példát is említhetek. Gyakran kellett Dunakesziről a munkaterületre beton elemeket szállítani. Ezeket óvatosan ,csak nagyon lassan lehetett szállítani, s ez rendre a munkaidő utáni munkavégzést eredményezett. Az én vonatkozásomban a munkaidő azt jelentette, hogy reggel hat órától délután öt óráig készenlétben kellett állnom. Volt olyan építésvezető, aki hosszú-hosszú órákat töltött el mondjuk a Polgármesteri Hivatalban, vagy egy étteremben és nekem akkor is türelemmel várni kellett. Az is előfordult olykor – olykor, szerencsére nem túl gyakran, hogy a gépkocsival már hétfőn hajnali hat órakor ki kellett kiállnom. Mivel én nagyon messzire laktam, ilyenkor az volt a praktikus megoldás, hogy a Posta Központi Járműtelepen aludtam előző este, a „lócán”.

Órabéres voltam, de az ember egy kicsi ügyeskedéssel (lásd például az üzemanyag megtakarítást!) egy kevés mellékest is be tudott gyűjteni. 1970-ben egyezer ötszáz forinttal kezdtem, ez akkoriban nem volt rossz fizetés. A fizetésemet a Posta Járműtelep adta, de a szolgálati helyem a Kábelüzemnél volt, tehát kirendelésben voltam. Minthogy szinte mindig vidéken teljesítettem szolgálatot, ezért havonta kaptam 1100 forint külszolgálati átalányt.

Főleg Csepelt, Roburt, IFÁ-t, és ritkábban ZIL-t. Utasfülkés autókat is bíztak rám. A legnehezebb feladat az öttonnás teherautó vezetése volt.

Dolgoztam Kontics Lajos építésvezető keze alatt. Ő irányította az északi koaxiális kábelépítési munkák Eger és az ország határ közötti szakaszát. Lajos bácsit – a feleségemmel együtt – nagyon szerettük és tiszteltük. A telephely Eger-Felnémetben volt. Ha az emlékezetem nem csal, 1981. és 1983. évek között őriztem én ezt a telephelyet. Valamikor az 1983-as év elején kerültünk át Pécelre. Pécelen Lukács Balázs építésvezető volt a főnök, aki áldott jó ember volt. Balázsnak volt úgynevezett „TÜK-ös” belépője és ezzel honvédségi és más bizalmas intézményekbe is be tudott lépni. Pécel környékén több ilyen létesítmény is volt. Minthogy ezen a helyen, ahol most beszélgetünk, Rákoscsaba Újtelepen abban az időben (1981. és 1983.) között épült fel a házunk, roppant jól esett, hogy Balázs gyakorta szólt Russzin János munkavezetőnek: „János, ahogyan az lehetséges, segíts be az építkezésbe!” János valóban rengeteget segített. Sajnos néhány év múlva ismételten átszervezték a Postát és ez az átszervezés érintette a Posta Központi Kábelüzemet is. A Pécelen található telephely megszűnt és mi átköltöztünk Miskolcra. Ott Lányi András építésvezető lett a főnököm. 1989. év május hónap 23-án betöltöttem a hatvanadik életévemet. Ekkor nyugdíjba kellett vonulnom. Ez számomra egy szomorú történet volt. Nem volt még csak néhány jó szó sem, annyi dolgos év után.

Néhány szót arról, hogyan lettem gépkocsivezetőből telepőr.
Ez úgy volt, hogy a feleségemmel alig tudtunk együtt lenni. Hiszen ő az ELZETT gyárban dolgozott, míg én rendre vidéki változó munkahelyeken teljesítettem szolgálatot. Ez persze azt jelentette, hogy szinte mindig pénteken késő este értem haza és sűrűn előfordult, hogy már vasárnap délután el kellett indulnom otthonról, hogy a hétfői munkakezdésre időben odaérjek. Akkor jött a gondolat, hogy ezen változtatni kellene. És erre nyílt egy rendkívül kedvező alkalom. Hagymási Imre telepőr elment nyugdíjba és én ekkor úgy döntöttem a feleségemmel, hogy mi elvállaljuk a telepőri tevékenységet. Ez 1981. évben történt.

Most pedig röviden mesélek a feleségemről, s arról, hogyan ismerkedtünk meg.
A feleségem Füzesabonyban született. Már ötvennégy éve vagyunk házasok. Roppant mód szeretném még megünnepelni Vele a házasságunk hatvanadik évfordulóját. Remélem, hogy ezt mind a ketten megéljük. Az ismerkedés pedig a következő módon történt: Ő Füzesabonyból utazott a vonattal egy rokonához (Margit nénihez), aki történetesen az én szülőfalumban Bihardancsházán lakott. Szilveszter volt és már esteledett, amikor a vonat beérkezett az állomásra. Ott meglehetősen gyér volt a világítás és ő félt egyedül menni a kihalt úton. Én elkísértem addig a házig, ahol a rokona lakott. Aztán én is hazafelé vettem az irányt. Szépen, alaposan megmosakodtam, meg is borotválkoztam és ünnepi ruhát öltöttem magamra. Így készülődtem a hagyományos szilveszteri bálba. A bálba – természetesen a gardi nénivel, Margit nénivel együtt eljött Ő is. Udvariasan megkérdeztem Margit nénitől, hogy elvihetem-e a lányt a táncba, ő egy kicsit tette magát, de aztán engedett a kérésnek. Három másik legény is sürgölődött Eszter körül, de én ügyesen a kijárati ajtóhoz álltam és el tudtam azt érni, hogy Őt én kísérhettem haza. Hát így kezdődött… 1954. Karácsonykor volt az esküvő. Esztike még nem volt tizennyolc éves, ezért a házassághoz tisztiorvosi engedélye kellett, de ezt is megszereztük. Egyszerű esküvő volt, csak néhány ember volt ott, de Hála Istennek a házasság – bár eltérő a vallásunk – tartósnak bizonyult. Egy fontos szabályt egy életen át megtartottak: „Haraggal ne feküdjetek le”

A vidéki munkavégzésről és a lassú változásról.
Ebben a legnehezebb azt megszokni, hogy távol vagy a feleségedtől, a gyerekeidtől, az otthonodtól. Az emberre ránehezedik az a tudat, hogy pénteken tud csak elindulni az otthona felé és – a hétfői kezdés miatt már vasárnap délután – jobb esetben este – készülődni kell a vissza útra. Ezt nem lehet igazából megszokni.
Lakókocsiban laktunk. Ez eleinte egyszerű fa tákolmány volt, később már jöttek a korszerűbb építmények, például az „Alföld” típusú lakókocsi. Ezekben általában olajkályha szolgáltatta a meleget. Mosakodni lavórban lehetett. Az tény, hogy a családosok valamivel komfortosabb lakókocsiban nyertek elhelyezést. A lakókocsiban még főzni is lehetett, mert ez technikailag meg volt oldva. A villanyt általában egy közeli intézményből kaptuk. Például Egerben a Munkásőrség laktanyájából. Jánosi Pista barátunk szerelte meg.

A villany bevezetésével egyidejűleg megnyílt a lehetőség villany tűzhelyek felszerelésére és ezáltal az ételek melegítése is egyszerűbbé vált. A lakókocsikba rádió és televizió is került, ez is előre lépést jelentett.
Kérdeztetek a menetlevelekről, illetve az üzemanyag elszámolásról, erről is elmondanék egyet, s mást. Az üzemanyag jegy arra szolgált, hogy azzal tudtunk az erre kijelölt benzinkutaknál üzemanyagot vételezni. Az üzemanyag jegyekkel (mint szigorú számadású bizonylatokkal) hetente kellett elszámolni a Járműtelep felé. A menetleveleket is pontosan kellett vezetni, mert ha nem volt minden egyes forduló feltüntetve és az építésvezető, vagy a munkavezető által leigazolva, akkor a rendőrség, vagy a belső ellenőrzés büntetésével kellett számolnunk. A rendőrség elég gyakran igazoltatott engem. Egy ilyen, tréfás ellenőrzést el is mesélek.
Valahol vidéken megállított egy rendőr törzsőrmester. Megkérdezte tőlem, hogy ittam-e. Én határozott választ adtam, igen, ittam. Ő a kérdést megismételte, hogy ittam-e, és én újra igenlő választ adta. Már vette elő a rendőr a szondát, amikor szóltam neki, ezt ne tegye, hiszen csak tejes kávét ittam, azt pedig a törvény nem tiltja.

Több, mint 500.000 kilométert vezettem le balesetmentesen, de a kötelező érmén túl, semmiféle kitüntetést, vagy jutalmat nem kaptam. Biztosan azért, mert amit gondoltam, azt mindig ki is mondtam. Egyszer még az ötvenes évek végén papírt írtak arról, hogy a téeszben, ahol dolgoztam, kapok ötszáz forint jutalmat, de a pénzt én még nem kaptam kézbe. Az elnöknek viszont egy ügyben alaposan beolvastam, s ezért ő azt a papírt, aminek alapján a pénzt kaptam volna, nem írta alá. Hát így teltek el azok a bizonyos szorgos, munkás évek.

A Posta Járműtelep mellett nem mehetek el szó nélkül, hisz hosszú éveken át a kenyéradó gazdám volt. Győri László volt az üzemvezető és Csunderlik szaktárs (talán osztályvezető?) intézte közvetlenül a sofőrök ügyes-bajos ügyeit. Amikor a Postához kerültem, előfordult az is, hogy csomagokat kellett fuvaroznom, Budapesten belül. Mivel nem ismertem elég alaposan a fővárost, kértem magam mellé egy embert, aki segített nekem eligazodni. A segítőt megkaptam és így már ment a munka, mint a karika csapás. Sajnos egy nem túl hosszú időre (tizenhárom hónapra) hűtlen lettem a Postához. A lakóhelyemhez viszonylag közel fekvő busztársaságtól kaptam ajánlatot, hogy vezessem az egyik buszt. Elvállaltam. Győri László azt mondta nekem:”Lajos bácsi! Ha úgy alakul az élete, és én még ebben a beosztásban leszek, ide bármikor visszajöhet”. Nos a busztársaságnál elég sok probléma adódott. A legfőbb gond az utasok biztonságával függött össze. Ugyanis papír szerint csak kilencven ember fért föl a buszra, de azon legtöbbször százharminc- száznegyven ember zsúfolódott össze. Én reklamált a főnökségen, de onnan azt a választ adták, hogy annyi embert kell szállítani, amennyi egy alapos összenyomás után elfér az utastérben. Ezt a választ én nem fogadtam el, s újra megkerestem Győri Lacit. Ez egy hétfői nap reggelén történt. Szívélyes fogadtatásban részesültem. Az üzemvezető úr – amikor megtudta, hogy miről is van szó – rögtön telefonált Csunderlik szaktársnak.”Ezt az embert vedd föl!” Adtak a kezembe egy „köröző papírt”, mások ezt a lapot „sétáló papírnak” nevezték. Azzal kellett menni a munkaügyre a tűzvédelmi oktatásra, az üzemorvoshoz, és így tovább. Az egyik helyen valaki reám mordult:”Hát magát ki küldte ide?!” Mondtam, hogy Győri László szaktárs, erre azonnal fel voltam véve. A Posta Járműtelepen havonta egy alkalommal volt oktatás a postás gépkocsivezetők részére. Ezeken az oktatásokon az oktatók elmeséltek néhány kirívó esetet arról, hogy egy-egy sofőr a menetlevél szerint olyan teljesítményt futott be, mely egy versenyautónak is díszére vált volna. Én beismerem, hogy a menetleveleken olykor „kicsit hazudtunk”. Akadt olyan kolléga például, aki csak Debrecen környékén volt fuvarban, mégis az általa leadott menetleveleken dél dunántúli benzinkutak bélyegzőit találták az ellenőrök. Győri szaktárs ezt az esetet is kiszerkesztette, azzal a megjegyzéssel, hogy „Mi se vagyunk hülyék, bizonyos dolgok elmennek, de túl nagyot lódítani már nem szabad.” Az is gyakran előfordult, hogy a gépkocsivezető a barátnőjét fuvarozta valahová és a rendőr buktatta le, mert a menet levélen nem szerepelt a barátnő neve. Már érintettem az üzemanyag túlfogyasztás, illetve megtakarítás kérdését, de azért egy kicsit térjünk vissza erre. Itt is lehetett egy kicsit „fésülni” a menet levélen feltüntetett üzemanyag mennyiségen. Az ember az ismerős kutasnak adott egy láda sört, vagy egy üveg jófajta pálinkát és ő nem pont a ténylegesen betöltött üzemanyag mennyiséget igazolta le a menet levélen. A bili akkor borult ki, amikor több gépkocsivezető is kiugró megtakarítást ért el. Volt példa arra, hogy valaki a havi fizetésénél több pénzt kapott a megtakarítás után. A főnökség erre felfigyelt és három hónapig másoknak sem fizettek ki pénzt üzemanyag megtakarítás jogcímén. Aztán visszatértünk a régi kerékvágásba.

Nekem az mindegy volt, hogy katonákkal, vagy civilekkel kellett együtt dolgoznom. Mindkét csapatban voltak rendes, dolgos emberek, s voltak olyanok, akik kevésbé fogták meg a munka végét. Jól emlékszem például Horváth Vilire, vagy Sebestyén Miklósra. Mindketten becsületes emberek voltak, és megbízhatóan végezték el a rájuk bízott feladatokat. De említhetném Ámit Mihály brigádját is. Ha nem tévedek, ők Szabolcsból jöttek, egy Kisvárda közelében fekvő faluból. Az Ámit brigáddal annyira jó kapcsolatba kerültem, hogy amikor nem voltam fuvarban, én is megfogtam az ásó végét és besegítettem a brigád munkájába. A Csordás brigáddal már kevésbé volt derűs a kapcsolatom, ők nem egyszer kötekedtek és a verekedés sem állt távol tőlük.

A teherautók nem voltak igazán korszerűek. Előfordult, hogy lerobbantak. Ilyenkor szolgálati telefonon fel kellett hívni a központot, hogy a járművet vontassák be a legközelebbi javító műhelybe. A kerékcsere sem volt egyszerű feladat, a nagy súly miatt. Ezt kézi pumpával és emelővel oldottam meg.

Ma már – húsz éve – nyugdíjasként itt élek Rákoscsaba Újtelepen, a kertben dolgozgatok és erősen bízom benne, hogy még megérem a hatvanadik házassági évfordulónkat, melyre Oldal Julit is nagy szeretettel várjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.