Szirbek Róbert 2009. május 12

Édesapám és édesanyám is Zircen születtek. Édesapám 1907-ben született, az 1920-as évek vége felé fölkerült Pestre, akkor elvégezte az ipari szakiskolát, nem tudom pontosan mi volt akkor annak a hivatalos neve, később technikumnak nevezeték. Aztán hazatelepült Zircre, és ott tevékenykedett mint ács, majd később mint ácsmester már alkalmazottakkal egész 1949-ig, amikor is államosították őt is. Utána a Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalatnál dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. Nyugdíjba vonulásakor eladta a zirci házat és Budaörs Kamaraerdőre költözött, ahol épített egy új házat. Édesanyám 1912-ben született, ő miután összeházasodtak nevelte a családot, van egy nővérem is. Anyukám sajnos 1948-ban rákban meghalt. Édesapám aztán újranősült 1950-ben, abból a házasságából született egy lánytestvérem, anyám otthon a háztartást vezette. Édesapám 1998-ban meghalt, és második anyám is hamarosan, akivel nagyon jól megértettük egymást, nemcsak én, hanem az egész család.

Én 1939. július elsején születtem. Amikor mondta anyukám a nővéremnek, hogy sír a Robi, rázd meg egy kicsit: Engem sem rázott senki! Úgyhogy nem rázott. Ez volt a legkisebb gyerekkor. Ezt én nem tudtam, csak ő mondta el nekem később. Aztán jártam óvodába, és az utcán volt egy árok, amiből nem folyt le rendesen a víz, és én, amikor jöttem haza az oviból, mert akkor még csak délelőtt volt ovi, a tócsában mentem hazafelé. Ez mindaddig így volt, amíg apu egyszer nem jött utánam. Ő is jött arra, kettőnk közt az volt a különbség, hogy ő a fenekemre csapott: Még egyszer ne menj oda bele! Ez volt a gyerekkorom első része, gyerekkorom második részében általános iskolába jártam Zircre.

Az általános iskolában eleinte külön voltunk fiúk-lányok, tehát leányiskola meg fiúiskola. Aztán valamikor ezt megszüntették, és lett vegyesiskola, és akkor egy osztályba jártunk fiúk-lányok. Szerencsére volt Zircen egy ének-zene szakos tanár Békefi Antal, aki igyekezett felkarolni mindenkit, tehát lényegtelen volt, hogy ki kicsoda-micsoda, színjátszó kört szervezett, zenekart hozott létre a diákokból, majd később a szülőkből is, akik valamilyen hangszeren játszottak felnőttek, azokat is bevonta, és hát őneki köszönhető nagyon nagy mértékben, hogy egy nagyon jól összekovácsolódott társaság jött létre. Sokat voltunk együtt épp az előbb elmondott kulturális programok keretén belül, meg hát viszonylag kis településről volt szó, ott mindenki mindenkit ismert a tanulóktól kezdve a szülőkig, és egy jól összekovácsolódott társaság volt. Elvitt bennünket a szabadidejében mindenfele kirándulni, a Bakonyban rengeteg lehetőség volt, és akkor az egész osztály megint csak együtt volt, és megint kellemesen telt el az idő. 1952-ben iskola javaslatára elmentem a Kékesre táborba, mátrai egy hetes szabadságra az egyik osztálytársammal. Óriási élmény volt.
Nagyon jó volt az iskola, 1953-ban végeztünk. Azóta mindig megtartjuk az öt éves találkozót, tavaly is volt, most már 55 éves találkozó. Nem tudom, hogy lehet elmondani, hogy ez milyen kapocs. A gyerekek ugye most már felnőttek, nagymamák, dédnagymamák meg nagypapák vannak közöttünk. Én ebben a környezetben nőttem fel. Múltak az évek, és volt olyan, aki magára vállalta azt a nehéz feladatot, hogy öt évenként megszervezte a találkozókat, úgyhogy még most is járok az általános iskolai találkozóra. Itt több mint 50 emberről volt szó, miután összevonták a fiú és a lány osztályt.

1953-ban jelentkeztem középiskolába, ami hát nem is volt olyan egyszerű. 1953-ban továbbtanulni nem volt olyan könnyű feladat bizonyos személyeknek, így nekem sem. Az oka pedig az volt, hogy nekem az édesapám egy maszek ácsmester volt, és hát a maszekokat illetve azoknak a sarjait nem nagyon szerették. Ebből következett az, hogy nem tudtam a kedvem szerinti iskolába jelentkezni, mert én az építőipari területen szerettem volna tevékenykedni. Engem felvettek Pannonhalmára, máshova nem. Be is íratott apám oda, be is fizette a belépődíjat, amit kellett, de érezte rajtam, én meg éreztem magamon, hogy nekem nem a bencés gimnázium lesz a fő helyem, hanem mást szeretnék. És akkor beindult a gépezet, Sümeg volt az egyik fellegvár, ahol építő technikusokat képeztek, Fehérvár volt a másik hely, ahol akkor még út-vasútépítő technikusokat képeztek. Apám akkoriban a Veszprémi Építőipari Vállalatnál dolgozott, amely cég a Fehérváron székelő tröszthöz tartozott, és ez adott lehetőséget arra, hogy ott az egyik óraadó tanárral, aki a trösztnek főmérnöke volt, összetalálkozzon, és segítséget kérjen. Apu elmondta neki, hogy mi a gondja, erre ő mondta neki: Hozz egy jelentkezési papírt! Nekem nem jutott jelentkezési lap, amit el tudtunk volna küldeni Székesfehérvárra. Az osztályfőnököm az ő tanári példányát, amit mintának kapott, odaadta nekem, illetve szüleim kapták meg. Kellett az iskola javaslata a továbbtanuláshoz, ezt az osztályfőnök megtette, kellett a párt aláírása, ezt az Állami Építőipari Vállalat párttitkára megtette, így aztán bekerültem Fehérvárra a Mélyépítő Technikumnak nevezett intézménybe, ami aztán később a Jáki József Útépítő Technikum nevet vette fel, Jáki József mérnök tiszteletére, sokadmagammal hasonló módon, körülmények között.

Ez egy nagyon szép időszak volt. De nem volt ám egyszerű, megyünk első nap apuval be az iskolakapun, jön szembe velünk egy tanár. Én köszönök neki: Csókolom! Apu mondja neki: Jó napot tanár úr! Hát ez a gyerek? Hát ez ide fog járni. Ez az a magyar tanárom volt, aki engem Zircen is tanított. Közben ő is átigazolt oda Fehérvárra.

Székesfehérváron eltöltöttem négy évet. Már majdnem úgy mondtam, hogy sima négy évet. De az első év az úgy fejeződött be, hogy elmentünk gyakorlatra Gyöngyöshalászra. Én kaptam az osztályfőnökömtől a megbízást, hogy szervezzem meg a csoportokat, ki hova megy, mert mindenkinek valahova kellett menni egy hónap gyakorlatra. Én meg összeszerveztem a saját bandámat Gyöngyöshalászra, a másik bandát ide, a harmadikat oda és így tovább. Elmentünk, jól is teltek a napok, amíg nem volt ellenőrzés. Megjelent a műhelyfőnök, aki engem betett a technikumba, és megtalált a szállásunkon egy füzetet, amiben disznó vicceket írtunk le. Letelt az egy hónap, és megjelent otthon a levél, hogy értesítjük a kedves szülőket, hogy a gyermeküket a diákotthonból kizártuk a nyári gyakorlaton nem diákhoz méltó magatartása miatt. Hála isten nálunk a postás délelőtt jött Zircen, apu meg délután jött haza Veszprémből, a munkából. Anya elment elé az állomásra, úgyhogy mire apu hazajött, addigra már egy kicsit le volt vezetve az adrenalin szintje. Végeztünk fiam, mész dolgozni! Hát ezt ugye természetesnek tartottam, a sógorom az ércbányában dolgozott, én is elmentem oda dolgozni, bár azért az kikötés volt, hogy a mélybe nem mehetek le gyerekként, de máshol nem volt hely, úgyhogy mehettem le a 400 méter mélybe csillésnek. Ott dolgoztam egész nyáron. Nem volt gyönyör, reggel ötkor kelni, fölvenni a munkaruhát, aztán egész nap ott lenni. Az a bánya egy nedves bánya volt, egész nap szívta ott az ember a nedvességet. Eltöltöttem ott egy hónapot, s mondja apám, hogy: Csomagold össze a könyveidet! Összecsomagoltam. Holnap megyek, eladom! Hazajött este, mondta, hogy: Mondj föl holnap! Kiderült, hogy szerzett albérletet Fehérváron, oda rakta le a könyveimet, és folytathattam a tanulmányaimat. Aztán amikor megkaptam a fizetésemet, akkor apám nagyon meglepődött: Hú, ez többet keres, mint én! Tudniillik kaptam a 30%-os földalatti pótlékot, ami nem kis pénz volt 1954-ben.

Visszamentem az iskolába, albérletben laktam, és mivel jó tanuló voltam, októberben máris visszavettek a diákotthonba. Teltek múltak a hetek, és részben megenyhültek a tanárok, meg másképp értékelték most már azt a sok hülyeséget, amit ott összehordtunk, és visszavettek a diákotthonba. Meg is háláltam! Azonnal. Hát én semmi mást nem csináltam, csak rágyújtottam, és a szobám ablakából kidobtam a cigarettát az udvarra, ahol a tanár látta, hogy röpül valami, és még világít is. Rágyújtani egy cigarettára ugye két okból volt tilos, egyrészt egy gyereknek tilos dohányozni, másrészt diákotthon hálószobájában különösen tilos dohányozni, és utána a csikket meg kipöcköltem. Hát én jól végeztem a dolgomat, avval nem számoltam, hogy nyílik az ajtó: Ki bagózott? Én nagy büszkén mondtam, hogy én. Ezzel kettőnk között befejeződött a dolog, csak a szüleimmel nem. Akkor a szüleimmel levelezésbe kezdtek, illetve kölcsönösen egy-egy levelet írtak, a diákotthonból azt, értesítjük a kedves szülőket, hogy kedves gyerekük még be sem melegedett, már kénytelenek leszünk újra eltávolítani. Jött a válasz. Mindig apu szokta írni a leveleket: Kedves fiam, kedves Róbert, ez volt a két megszólítás. Most csak annyi volt Róbert! És olyan ígéretet tettek, hogyha nem viselkedek rendesen, akkor nem tanulhatok tovább.

Ez történt Fehérváron, ez egy év alatt lezárult, aztán már nem voltak gondok. Én nagyon jól éltem Fehérváron, egy nagyon jó baráti körben, beleértve a diákotthont, és beleértve a tanárokat is. 50 éve tartjuk a találkozóinkat, 50 éve ott vannak tanárok és diákok is. Szóval ez a miliő összefogott bennünket. Egy olyan iskolaigazgató volt ott akkor, aki azokat is felvette, akiket sehova nem vettek fel. Aztán eljött 1956, piff-puff, lőttek a diákotthon környékén is mindenfele, és engem egy éjszakára betettek a dutyiba, mert valami rosszat csináltam. Hogy mondjam, házkutatást tartottak a diákotthonban rendőrök, aztán az én ágyamban röplapokat találtak, amit én állítottam, hogy nem tettem oda, ezért aztán két napig próbáltak meggyőzni arról, hogy te tetted oda, ha nem, akkor hogy került oda, és én mindig csak azt tudtam mondani, hogy nem. Tehát nem mondhatom azt, hogy én ilyen-olyan aktívan részt vettem volna, mint fehérvári diák az 1956-os forradalom különböző mozgalmaiban. A szalagavatón már részt vettem. Minden fiú megkeresett egy lányt, nem volt feltétel, hogy iskolatárs vagy osztálytárs legyen, akinek vagy udvarolt, vagy csak tetszett neki, hogy eljöjjön vele a szalagavató bálra. Ez azzal járt, hogy világoskék szalagot hordtunk a gomblyukunkban, ezt a szalagot attól a kislánytól kaptuk, akit meghívtunk, fordítva a lányoknál ugyanez volt, és ez végeredményben egy diákbálnak felelt meg, azzal a lényeges különbséggel, hogy az elején egy ceremónia keretében egy szalagot az iskola zászlórúdjára tűztek, ami az 53-57-ben végzett hallgatókról tanúskodott. Aztán ettünk, ittunk, táncoltunk, és mint jó gyerekek, mikor a tanárok azt mondták, hogy itt a vége, akkor hazamentünk.

Amikor befejeztem a tanulmányaimat nehéz időszak volt. Én 1957-ben érettségiztem, és akkor nem volt egyszerű elhelyezkedni. Budapestre jöttem felvételizni az egyetemre, és félúton bementem a régi iskolámba, találtam álláshirdetéseket, többet is. A nekem tetsző állást a Magyar Posta Központi Kábelüzeme hirdette meg. Aztán feljöttem Pestre, elmentem az egyetemi felvételire, bízva abban, hogy jól sikerül. Hazautaztam, és aztán óriási csalódás ért. Kétféle borítékot lehetett kapni az egyetemtől, egy kicsit, meg egy nagyobbat. A kicsibe azt írták, hogy felvételt nyert. A nagyobba azt írták, hogy a felvételi vizsgán megfelelt, de a jelölt karra férőhely hiányában nem juthat be. Azért volt ez nagyobb, mert benne volt az érettségi bizonyítványom is. És én a nagyobbikat kaptam.

Akkor 1957 nyarán elmentünk többedmagammal osztálytársak Zamárdiba az egyik tanárunknak nyaralót építeni. Ott dolgoztunk egy hétig, kaptunk sört, enni, inni, aludni, cigarettát meg dolgoztunk, ja meg fürödtünk. Meg jó barátok együtt voltunk. Ezek után hazatérve Zircre ahol születtem, mert még mindig oda kötött minden, nem volt mit tenni, kiválasztottam egy lehetőséget, hogy hova megyek dolgozni. Az egyik lehetőség volt, amit az előbb már említettem, hogy a fehérvári technikum hirdetőtábláján hirdették, hogy a Magyar Posta felvételt hirdet. Akkor hárman barátok eljöttünk Budapestre. Pontosabban előbb Fehérváron találkoztunk, kimentünk a Sóstóra, megittunk néhány pohár sört, aztán eldöntöttük, hogy hát akkor elmegyünk Pestre a Postához.

Mi akkor a Guszev utca 24-be mentünk, ami az Arany János utca Guszev utca sarkán volt, a Posta Központi Kábelüzem központjába. Szóval elmentünk oda, és örömmel fogadtak. Ott mondták, hogy várjunk egy kicsit, és akkor adatokat kértek, és mondták, hogy ha úgy döntöttek, hogy ide jönnek, akkor holnap várjuk önöket, és jelentkezzenek a IX. kerület Bajtárs utca 1-3 alatt. Ez pont a ferencvárosi focipályával szemben van, körülhatárolja egyik oldalról a Filmgyár, másik oldalról a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, ami akkor nem tudom mi volt, de most az, vagy lehet, hogy most már nem az. Azon a megbeszélt időponton ott jelentkeztünk mind a hárman, akik hárman egy osztályba jártunk, ketten egy szobában laktunk.

A Bajtárs utcában egy elég nagy telek volt. Szóval, ha bement az ember a portán, akkor jobbra voltak fedett színek, ahol betontömböket gyártottak. Annak a végében volt egy hullámpalával fedett épület, ahol az ebédet osztották, bár nem ott főztek. A portától másik irányba menve, volt egy óriási nagy terület, ahol minden volt, kábeldobok, csövek stb. Középen állt egy emeletes épület, amihez csatlakozott egy földszintes. Az emeletes épület volt az úgynevezett Posta Központi Kábelüzem Építési Üzem Vezetősége, ahol jelentkeznünk kellett. Hármunkat három helyre küldtek. Elég az hozzá, hogy ott fogadtak bennünket, hát nem mondhatnám, hogy magas színvonalon, ellátással. Volt jó rideg folyosó, voltak fabetétes, üveges elválasztott irodák, kivéve az üzemvezetőt és helyettesét, mert ők téglával voltak elválasztva.

Tehát a Bajtárs utcában volt az üzemvezetés, de ebben az épületben voltak az adminisztrációs részlegek. Az adminisztrátor, az anyagnyilvántartó, a burkolat ügyintéző, az anyagügyintéző, a munkaügyi ügyintéző. A másik felében meg volt egy kis terem, ott volt a főépítésvezető-helyettes, hogy miért azt nem tudom, de annak nevezték, és utána ott volt két szoba. Az egyik szobában ott ült az isten. Ő volt a Décsi Gyula bácsi, a budapesti fenntartás vezetője. Akkor ehhez a céghez tartozott az egész budapesti földalattitávközlési hálózat fenntartása. Ha betelefonált egy bejáró, hogy Gyula bácsi beszakadt az aknafedél az Alkotmány utca 12-ben! Egyből mondta neki a Gyula bácsi: Te, ott szekrény van! Gyula bácsi annyira ismerte a budapesti hálózatot, hogy tudta azt, hogy hol mi van. Hol van alépítmény hálózat, csőhálózat, tömbhálózat és így tovább. Ennek óriási jelentősége volt abból a szempontból, hogy abban az időben, amikor olyan gyenge minőségű volt minden még az ötvenes évek végén, nem volt közömbös az, hogy én most ide megyek, és itt keresem a hibát, vagy máshova. Egy konkrét példát hadd említsek meg, amikor telefonáltak, hogy beszakadt a fedél. Egy fedél többféle lehet, lehet négyszögletes, akkor még volt kis kettős, egyes, nagy kettős és így tovább, elég sok variáció volt. Ha Gyula bácsi már végleg nem volt valamiben biztos, hogy ott mi van, akkor bement egy belső terembe, ahol egy óriási nagy szekrény volt tele polcokkal. Azt már tudta, hogy a polcokon körülbelül hol mi van, kihúzott egy fiókot, és megnézte a térképen, hogy a Lehet úton a Béke térnél most szekrény van, akna van, vagy mi van. Aztán visszament a telefonhoz és mondta a bejárónak, hogy akkor nézd meg ezt, nézd meg azt, meg ott nem akna van, hanem szekrény van. Akkor voltak úgynevezett bejárók, akiknek az volt a dolguk az ötvenes évek végén és a hatvanas években is, hogy járták a várost, és mindenhol lesték, hogy a távközlési hálózattal mi van, mi történt. Ha volt valahol valami, akkor a Décsi Gyula bácsit felhívták. Décsi Gyula bácsi jelenléte az akkori technikai színvonal mellett egy olyan óriási segítség volt, hogy a hibaelhárítások viszonylag gyorsan, egyszerűen megoldódtak, emellett volt egy állandó ügyeletes csoport az építés területén és a szerelés területén is. Ha valahol valami volt, akkor azt jelentették délután hat órakor, amikor már a munkaidőnek rég vége volt, ők elmentek, és a hibát elhárították. De nem mindegy, hogy milyen fedél volt, kisalakú, nagyalakú, a megfelelőt kellett magukkal vinni.

1957. július 23-án beléptem a Posta Központi Kábelüzembe, és akkor felvettek alkalmazottként, mint munkavezető gyakornokot. Mint munkavezetőt vettek fel mind a hármunkat, a két kollegám rögtön elkerült vidékre munkavezetőnek, én meg maradtam itt Pesten, a burkolat-helyreállítással kapcsolatos dolgokat intéztem a főnökömmel közösen. Az a fehérvári diák, aki egy évvel előttem került a céghez kilépett, én meg a helyére léptem. Hát akkor úgy csúfoltak bennünket, hogy fúvósok. Nem a hangszerre kell gondolni, hanem ez a Fővárosi Útkezelő Vállalat volt. Szerte az egész városban bontottunk burkolatot, és végeztünk helyreállításokat. Ezt a helyreállítást kellett nekünk a főnökömmel szerződésileg kezelni, tehát szerződést kötni az útépítő céggel, hogy javítsa már meg a hibát. Ez volt főleg az én dolgom, és hát ezt csináltam legalább egy évig. Rébay Lajos bácsi volt az első főnököm, itt most nem nagyképűségnek szánom, de később aztán én voltam az ő utolsó főnöke. Ő akkor a burkolatos ügyeket szerződésileg bonyolította, én meg rajzoltam és fölmértem, ellenőriztem. Aztán elég hosszú időre elkerültünk egymás mellől, majd valamikor a hatvanas évek végén hetvenes évek elején kerültünk újra egy szervezeti egységbe. A különbség akkor az volt, hogy akkor már én lettem a főnöke és ő volt a beosztottam. Én, mint osztályvezető helyettes, ő, mint az osztályon belüli szerződéskötő csoportvezető. Ő továbbra is a távközlő hálózatok építésével kapcsolatos szerződéseket, és különböző jogi dolgokat intézte, míg én a műszaki területen különböző beosztásokban tevékenykedtem. És hát megint az élet egyik szerencsés epizódja volt, hogy egy olyan emberrel akadtam össze, akitől megint sokat tanulhattam annak idején.

Közel fél év múlva került sor arra, hogy tényleg munkavezetői munkakörben kezdtem tevékenykedni vidéken és Budapesten egyaránt. Óriási szerencsém volt. Siófokra kerültem munkavezetőnek. Az egy csuda dolog, 1958-ban nyáron elmenni Siófokra munkavezetőnek. Szép idő, szép lányok, meg egy olyan építésvezető, aki bízott abban, hogy a munkavezetője megoldja a dolgokat. Ott dolgoztam egy jó fél évet, olyan október táján fejeztük be a munkát. Egy nagyon kellemes siófoki sztori volt, ugye én mint kezdő munkavezető ott teszem-veszem magam Siófokon, meg van ott egy Kapus Laci bácsinak nevezett munkavezető, aki már húsz éve ezt csinálja. Megyünk a Balatonnal párhuzamos egyik utcán, és kijelöljük a nyomvonalat, amit majd ki kell ásni az embereknek. Azt mondja a Kapus Laci bácsi: Akkor most megyünk itt, arra megy a nyomvonal, ide meg egy bevezetés. Ez örökre megmaradt bennem, mert ez egy kocsma volt. Mentünk be, én meg rákérdeztem, hogy honnan vagy hova, és akkor szólt a pincérnek, hogy két korsó sört kérnénk. Ez olyan július tájékán volt nyáron, már kellemes jó idő volt, nekem mindig eszembe jut, mert egyrészt ugye elhittem neki azt, hogy most a bevezetést nézzük meg, másodszor meg azért, mert ez a kis viccelődés, hogy bevezetés, ez egy korsó sörrel járt, hozzátéve, hogy mindezt munkaidő alatt. Szóval az élethez ezek az apró dolgok is hozzátartoznak.

Egy-egy munkára szerveztek munkacsoportokat, egy-egy csoportba tíz-tizenöt főt, és egy-egy csoportnak volt egy vezetője, akit munkavezetőnek neveztek. Aztán több ilyen csoportnak volt egy együttes vezetője, akit építésvezetőnek neveztek. Hát én mint munkavezető tevékenykedtem elég hosszú időn keresztül, legalább két évig. Szerettem, az ember közvetlenül a munkát végző emberekkel is kapcsolatban volt, és hát az ő munkájukat kellett irányítani, megszervezni, gondoskodni a szerszámtól a különböző eszközökön, anyagokon keresztül gyakorlatilag mindenről, ami annak volt a feltétele, hogy ők tudják végezni a dolgukat. Abban az időben teljesítmény-elszámolás alapon folyt a munka, és ezt a munkát bizonyos időszakonként fel kellett mérni. A munka jellege befolyásolta, hogy naponta mérte föl az ember azt a munkát, amit elvégeztek, vagy hetente mérte föl, az ritkán fordult elő, hogy hosszabb idő telt el egy-egy felmérés közben. És hát így teltek-múltak a napok és a hónapok.

Munkavezetőként elkerültem Nyergesújfaluba, ahol egy óriási gyár volt a Duna parton, és annak építettük az alközponti hálózatát. Ott voltam munkavezető és építésvezető-helyettes, mert az építésvezető hol ott volt, hol Vácon. Áthelyezték Vácra, mert ott indult egy új munka, egy komolyabb távközlő-hálózat építés, és akkor mondták, hogy te itt maradsz, és befejezed. És akkor lettem munkavezetőből építésvezető, akkor láttam el azokat a feladatokat, ami az építésvezetőé. Az ember továbbra is kapcsolatban volt a fizikai dolgozókkal, de már más jellegű volt a kapcsolat, és egyéb újabb feladatok jöttek be. Alattam akkor már volt egy beosztott, egy munkavezető, akkor már nem az embereknek szóltam, és nem az embereket utasítottam, hogy ezt vagy azt így és így csinálják, hacsak valami nagy galiba vagy veszély nem forgott fenn, hanem a munkavezetőnek szóltam. Ennyiben csökkent a közvetlen dolgozókkal való kapcsolat, ugyanakkor fölfelé akkor már az üzemvezető volt az, akinek én elszámolni tartoztam az építésvezetői tevékenységemmel. Ez a fegyelmi helyzettől a pénzügyi helyzetig a végzett munka minőségétől, mennyiségétől egészen addig terjedt, amíg a munkát át nem adtuk.

Aztán hazakerültem ismét Pestre, visszaminősültem munkavezetőnek, ami nem volt rossz, nagyon jó tanulóidő volt, a Ruggyanta gyárban lettem munkavezető. Egyszer betelefonáltam az építésvezetőnek: Jani bácsi, itt van egy cső, mit csináljak vele? Váltasd ki! Bementem a gyárba az illetékesekhez, mondtam nekik, hogy útban van az a cső, ki kellene váltani, de nem váltották ki ezt mondták hétfőn. Fölhívtam újra az építésvezetőt, a Kukor Jani bácsit: Jani bácsi, ezt mondták! Meg kell oldani! De hogyan? Erre már nem válaszolt. Én meg kimentem oda az aknához, ami már hála isten ki volt ásva, dúcolva, csak ott volt az a ronda cső benne. Én meg elkezdtem a csövön ugrálni. Egy óra múlva kiváltották, mert eltörött a cső. Szóval ilyen dolgok is kellettek hozzá. Ezeket azért meséltem el, mert a két legöregebb és a szakmában is nagyon jártas embertől tanultam meg bizonyos dolgokat. Nem azt, hogy ugrálj a csövön, mert ilyet nem mondtak nekem, hanem hogy oldd meg. Keresni kellett a megoldást, túljutottunk rajta, megoldottuk.

Közben összetalálkoztam Horváth Hajnalkával, aki jelenleg a feleségem, bízom benne, hogy amíg élünk, addig így együtt maradunk. Ő is a Kábelüzemnél dolgozott. Volt egy kollegánk, aki az anyagokkal foglalkozott, és valahogy összejött az, hogy elmenjünk húsvétkor meglocsolni Hajnalkát. Aztán a cégnél én mindig följebb és följebb kerültem, és végül azt mondtam a feleségemnek: Jobb, ha elmész innen, hogy ne legyen gond az, hogy engem szidnak, te meg hallgatod. Így ő máshol keresett magának munkát, de a lényeg az, hogy 1973-ban megszületett a lányom.

Építésvezető koromból egy érdekesség, hogy akkoriban nagy munkaverseny volt, és az építésvezetők egymással versenyben voltak, hogy ki lesz az adott negyed évben – negyedévente volt az értékelés – az első, mert az első kapott valami ajándékot. Például ilyen ajándék volt egy váza. A negyedéves értékelést, a diszpécserek végezték el a felmérési és az építési napló felhasználásával. Hát ugye az építési és felmérési naplók azok kint voltak az íróasztalon, hát abba dolgozott az ember szinte naponta. Mikor befejezte a munkát, akkor fogta és odatette az asztal sarkára, vagy betette a fiókjába. És hát volt egy olyan időszak, amikor annyira ment a verseny, hogy két építési naplót vezettünk. Egyet a fióknak, amit elzártunk, egyet az íróasztalnak, na most aki azt meg akarta nézni, azt meg tudta nézni, és akkor tudta, hogy hogy áll a másik. Tehát őneki még nagyon rá kell hajtani, nem kell nagyon ráhajtani, és a legnagyobb csoda az volt, hogy amikor megtörtént a negyedéves értékelés, akkor nem én vagyok az első, hanem a másik. És olyankor kiderült, hogy hoppá, te nem azt az építési naplót nézted, hanem azt, amit neked írtam. Ilyen dolgok adódtak abban az időszakban. Én a kellemes részekre emlékszem vissza egész pályafutásomból, amit a távközlés területén eltöltöttem.

Kab hegyen csak négy hónapig voltam építésvezető, mert behívtak katonának. Először negyvenhárom percig voltam katona, bevonultam, és ahova bevonultam, ott mondták, hogy elmehetek. Na most erről a negyvenhárom percről, amit ott töltöttem, többet tudtam mesélni, mint utána a két évről. Aztán akkor még nem tudtam, hogy leszek is igaziból katona.

Először Nyíregyházára kerültem, majd onnan Békéscsabára, Zalaegerszegre, úgyhogy jó nagy kört futottam be, pedig mindig ugyanannál az alakulatnál szolgáltam, csak azt az alakulatot vezényelték sokfele. Ott eltöltöttem két évet, ami egy nagyon felesleges idő volt, de hát akkor muszáj volt. Mielőtt bevonultam volna katonának telket megvettem és elkezdtem rá építeni, miután leszereltem, befejeztem az építkezést 1964-ben, aztán 1964 nyarán össze is házasodtunk a feleségemmel, azóta itt lakom.

A hadseregben jó dolgom volt, mert írnok voltam, szabad mozgásterem volt egységen belül, és ez a tevékenység, amit elláttam, olyan volt, hogy elég gyakran fel kellett valamiért jönni Pestre. Jó hosszú volt mindig az út, de szívesen jöttem, mert akkor már udvaroltam, és akkor elintéztem a hivatalos dolgot, ami jellemzően az volt, hogy egy gyors jelentést kellett kézbesítenem, nem kellett nekem csinálnom semmit, csak kimennem a Vörös hadsereg útjára ahol volt a parancsnokság, ott átadni a levelet, aztán egy éjszakát itthon tölteni vagy még azt sem, és fölülni a vonatra és menni vissza Békéscsabára vagy Zalaegerszegre.

Aztán bekövetkezett egy újabb időszak a cégnél, amikor én leszereltem 1964-ben, akkor alakultak meg a katonai műszaki alakulatok a Postánál, amik az úgynevezett népgazdaság megsegítésére tevékenykedtek: vasútépítésre, távközlőhálózat építésre, útépítésre, különböző területekre kerültek katonák, és így került a Posta Központi Kábelüzemhez is néhány. Akkor szervezték át az építési üzemet főépítésvezetőségre, és míg korábban volt egy budapesti és egy vidéki részleg, most létrehoztak két budapestit és két vidékit külön a szerelésre és külön az építésre. A céghez került egy század katona, és azt mondták, hogy itt a Szirbek, most szerelt le, legyen ő az építésvezetőjük. Itt kezdődött a tevékenységem a honvédségi munkaerővel, 1964-től 1968-ig voltam főépítésvezető, de a katonák egészen 1990-ig végigkísérték az egész távközlési fejlesztési időszakot. Volt hogy 120-an, volt hogy 700-an voltak létszámukat tekintve. Attól függően, hogy én milyen beosztásban voltam, attól függően alakult velük a kapcsolatom.

Úgy működött a rendszer, hogy minden évben leültünk valamikor év elején az éves programot összeállítani, hogy hol merre dolgozunk az országban. Dolgoztunk Nyíregyházán, dolgoztunk Pécsett, tehát a nagy vidéki városok mindegyikében megfordultunk kisebb vagy nagyobb létszámmal. Volt úgy, hogy csak egy szakasz dolgozott egy helyen, ami negyven-ötven főt tett ki, volt hogy egy század, ami 100-120 főt tett ki. Egy-egy munkahelyen ennél többen nem nagyon voltak.

Nekem két dolgom volt alapvetően, egyrészt a polgári személyzetnek az irányítása, a megfelelő munkafeltételek megteremtése, és a honvédséggel a közvetlen kapcsolattartás, beleértve a munkaszervezéssel kapcsolatos kérdéseket, a szállást, az étkezéssel kapcsolatos dolgokat, amihez kaptam ugyan segítséget a központtól, de azért végül mindig ott a munkahelyen kellett elintézni mindent. Ez az időszak nagyon furcsa volt, mert volt amikor azt hittük, hogy most megváltjuk a világot, mert annyira sok munkánk volt. Aztán szeptemberben vagy októberben közölték azt, hogy akkor most egymilliót törlünk, mert nincs rá pénz. Hát még egy kisebb polgári létszámot is nehéz egyik napról a másikra mozgatni, hát még egy ilyen nagy létszámot. Úgyhogy voltak kellemetlen időszakok, de nem ez volt a jellemző. Ebben az időszakban már egyértelműen szabad szombatos rendszer volt, tehát hétfőtől péntekig volt munka, szombat-vasárnap csak különleges munkák folytak, ha például nem lehetett egy bizonyos utat fölvágni hétköznap a nagy forgalom miatt, akkor azt hétvégén vagy éjszaka kellett megcsinálni.

A katonák is teljesítménybérben dolgoztak, amennyit megtermeltek, annyit fizettünk ki.A laktanyájuk Budaörsön volt, az első egy ideiglenes laktanya volt, akkor még csak olyan 100-150 közötti létszám volt ott, aztán utána épült Budaörsön az M7-nél négy épület, és ott tették-vették a dolgukat, amikor nem kinn a munkahelyen dolgoztak. Én akkoriban a Lumumba most Róna utcában voltam, ott volt az építésvezetőség, utána pedig bekerült a főépítésvezetőség a Bajtárs utcába a Fradi pályával szembe.

Ebben az időszakban éles harcokat kellett vívni minden évben, mert hát a katonákat ki is kellett szolgálni. Közülük kerültek ki a szakácsok, a hadtápmunkások, az őrség és még sorolhatnám. A katonák nem olyan fizikai dolgozók, mint a polgári dolgozók, akiknek a fizetésükből kell a családjukat eltartani. Azt mondták, hogy ez a két év katonaság majd eltelik valahogyan és ebből adódóan nem kevésszer volt vita a minőségen, mert hát nem nagyon zavarta őket, némelyiküket pontosabban, hogy ez most jó vagy nem jó. Tehát itt nagy szerepe volt a polgári irányító személyzetnek, akik ezeket a munkákat irányították, erre sok időt és energiát kellett fordítani.

A munka mellett megszereztem az építőmérnöki diplomát, majd megszereztem a gazdasági mérnöki diplomát, a Műszaki Egyetem építőmérnöki karán Én esti iskolába jártam végig mindkét szakot. A Műszaki Egyetem egy olyan elfoglaltságot jelentett, hogy hetenként négyszer délután négytől nyolcig voltam az egyetemen, aztán amikor onnan hazajöttem, akkor ültem itthon a szobámban, és tanultam, rajzoltam amit kellett. Végeredményben hétköznap a szerdai nap tudtam nagyobb lélegzetű dolgoknak nekiállni. Sokat hallani arról, hogy a családi háttér milyen fontos, hát ezt elmondhatom én is, mert akkor már nős voltam, és tényleg minden segítséget megkaptam a feleségemtől. Kéthetenként még kártyázni is volt időnk.

Amikor egyetemre jártam, akkor munkaidő kedvezményben is részesültem, hogy az egyetemre be tudjak menni, tehát négyig tartott a munkaidő, akkor a Guszev utcában dolgoztam, fél óra volt a Műszaki Egyetemre beérni, tehát én fél négykor a munkahelyemről eljöttem. És amikor már gazdasági mérnökire jártam, az már sok szempontból kedvezőbb volt, egyrészt nem volt az a nagy tétje, hogy most ugye diplomát kell szerezni, kettő nem adott olyan rengeteg manuális munkát, mint az építőmérnöki kar, tehát nem kellett annyit rajzolnom, számolnom. Tanulni kellett, de hát azért az ember tanulás alatt tanulási rutint is szerez, és én közvetlen folytattam a mérnöki tanulmányaim után a gazdasági mérnökit, tehát hogy úgy mondjam nem estem ki hosszú időre, és hatékonyan tudtam tanulni.

1968-72 között termelési osztályvezető-helyettesként tevékenykedtem. Most már az egész műszaki terület irányítása építési oldalról a feladataim közé tartozott. Akkor a Guszev utcában volt a központunk, ahol 1972-ig voltunk, 1972-73-ban kiköltöztünk a X. kerület Fogadó utcába, az Antenna Hungáriának tornyától kb.200 méterre. Én úgy lettem osztályvezető-helyettes, hogy az egyik osztályvezető-helyettes amikor volt az 1968-as átszervezés a Magyar Postánál, átkerült a Budapesti Távbeszélő Igazgatósághoz. Ez a Postán belüli átszervezés a műszaki és a forgalmi területet is érintette. Az átszervezéskor a kábelüzemtől, ahova azelőtt az új hálózatok építése, és a meglévő hálózatok fenntartása tartozott egész Budapest területén, és az országos távkábelhálózatoknak a fenntartása, ezeket elvették, és a területileg illetékes igazgatóság feladatkörébe adták. Az új beosztáskor készült egy úgynevezett beállítási javaslat. Javaslat a termelésiosztályvezető-helyettesi munkakör betöltésére. Akkor ott megjelentek a személyi adatok, mikor született, iskolai végzettsége, pártállása, kitüntetései, lakása. Aztán leírták öt oldalon keresztül, hogy mit tett és mit várnak el tőle az új munkakörben, ezt aláírta a főnök, aláírta a személyzetis, aláírta a szakszervezetis, aláírta a párt. Utána odakerült az igazgatóhoz, aki ráírta, hogy egyetért a javaslattal. Hát így kerültem én is a termelésiosztályvezető-helyettesi munkakörbe. Aztán voltak a nem tudom hány évenkénti minősítések, amikor megállapították, hogy megfelelt-e valaki az elvárásoknak vagy sem. Én nem nagyon emlékszem olyanra, hogy ne lett volna mindegyikben valami olyan megfogalmazva, hogy mit csináljak és mire ügyeljek, és a következőben megállapították, hogy javult, de még van mit javítania.

1968-72 között osztályvezetőhelyettes voltam, és 1972-74 között osztályvezető, és itt gyakorlatilag az egész műszaki területnek az irányítása, vezetése tartozott a feladatkörbe. Természetesen ahogy az ember különböző beosztásokban végezte a munkáját, mindig mások voltak a főnökei, mindig mások voltak az elvárások, és nagyon sok olyan feladat hárult ránk, hogy különböző beszámolókat kellett készítenünk, hogy állunk, mint állunk. Ha lemaradtunk miért maradtunk le, igyekeznünk kellett bebizonyítani, hogy nem mi vagyunk a hibásak, de sajnos a körülmények ezt hozták, és hát aztán érték az embert meglepetések is. Amikor az egyik munkahelyen dolgoztak a munkatársak, akkor már osztályvezető voltam,- egyszer telefonálnak, hogy egy kábelt a kollegák elvágtak. Nem ez volt az első, hogy egy kábelt elvágtak, csak ezzel egy baj volt, hogy az MTI-nek a kábele volt, és a Kádár éppen Moszkvában tartózkodott, és azt hitték, hogy valamilyen szabotázscselekmény történt. Mire kiértem oda a helyszínre többedmagammal, addigra már elég szép létszámmal voltak ott az illetékesek, a Vezérigazgatóságtól kezdve a Belügyminisztériumig. Végül szerencsésen megúsztuk a dolgot, mert nem lett belőle semmi hátrányos következmény senkire nézve, de azért nem volt mindegy az a pár perc, amíg azt mondták, hogy miért nem vigyáztunk, mi tehetünk róla.

És nekem vannak nagyon kellemes emlékeim, például amikor hárman voltunk egy termelési osztálynak a vezetői, . a Hoffman Gyuri a szerelési helyettes, a Csapó Attila a gépész-helyettes, én az építő meg a főnök. Én ma is úgy gondolok vissza erre az időre, hogy akkor az eget meg tudtuk szaggatni. Nem volt olyan, amit ne tudtunk volna elintézni.
Abban az időszakban a 70-es évek közepén nyolcvanas években elég sok pénzt ölt a Magyar Posta a távközlés fejlesztésébe meg az útépítésekbe. A sokéves gyakorlat az volt, hogy az utak mellett fektették le a kábeleket is. Na most ha az utat szélesítették, a kábelek útban voltak. Akkor ezeket el kellett helyezni onnan, és akkor voltak nagy kábelhálózat építések, kiváltások, de ezzel párhuzamosan természetesen teljesen új hálózatok is épültek. Abban az időszakban ez nagyon komoly feladat volt. És egyre kevesebb volt, hogy úgy mondjam, a szabad munkaerő. Ez nem úgy volt, mint amikor én kezdtem építésvezetőként, hogy elmentem Pécsre tíz emberrel dolgozni, és egy hónap múlva már ötven emberrel dolgoztam, mert ott a környéken fölvettük az embereket. Már nem lehetett, nagyon sokat kellett jobbra és balra járkálni, hogy a létszámot lehessen növelni.

1974-ben műszaki igazgató-helyettesi megbízást kaptam, és akkortól kezdve végeredményben első számú műszaki vezetője voltam a kábelüzemnek, és hát amit eddig elmondtam kicsiben, azt csináltam nagyban. Az egész vállalat akkor úgy épült fel, hogy volt a Posta Központi Kábelüzem, amelynek voltak különböző szakmai osztályai, kezdve a munkaügytől a műszaki területig, a műszaki fejlesztéstől a számvitelig, és voltak az úgynevezett végrehajtó szervezeti egységek, az építési területen a vidéki illetve budapesti építési illetve szerelési főépítésvezetőségek. Volt egy úgynevezett ipari műhely, ahova az összes gép karbantartása, javítása tartozott. Ez volt a váza a cégnek egészen 1985-ig. 1985-ben sor került egy átszervezésre ismételten, amikor is a műszaki területet összevonták itt Budapesten. Összevonták a Posta Központi Kábelüzemet a Posta Központi Magasépítési Üzemet a Budapesti Hálózatépítő Üzemet egy szervezeti egységgé, ez lett a Posta Építési Üzem, ami lényegében egészen addig működött, amíg a kft-k meg nem alakultak. Ennek a vezetésével bíztak meg 1990-ben. Majd sor került később egy újabb lépésre, amikor az akkor már Matáv vagy még Magyar Posta néven, nem tudom pontosan, kezdte privatizálni a cégeit, így az előbb említett magasépítést, illetve a hálózatépítést kft-be vitte ki. Akkor jött létre az Első Magyar Telefonkábel Kft, amelynek a vezetője voltam 1993-ig, amikor is kértem a felmentésemet, és akkor kerültem a Vezérigazgatóság beruházási szakosztályára mint osztályvezető.

Az Első Magyar Telefonkábel Kft-vé alakult Posta Építési Üzem végeredményben azt a tevékenységet folytatta tovább, mint amit az 1990-es évek előtt végzett. Távközlő hálózatok építése, szerelése, és gyakorlatilag szervezetileg is mondhatom azt, hogy visszatértünk az ismert gyakorlathoz. Kisebb-nagyobb változások természetesen voltak, de ami egy nagyon lényeges változás volt, hogy ezeknek a cégeknek maguknak kellett már megélniük, tehát nem úgy működött, mint azelőtt, hogy a Magyar Posta megrendelte, elrendelte a munkának a végrehajtását nálunk, hanem versenytárgyalásokat írtak ki, azon kellett részt venni, ahol nyertünk, vagy nem nyertünk, és ami még nagyon lényeges változás volt ebben az időszakban, hogy nemcsak vidéken, hanem Budapesten sem volt szabad munkaerő. Tehát nem lehetett könnyen munkásokat felvenni, viszont alakulgattak sorra a kisebb magáncégek 5-10-15-20 fős létszámmal.

És mi mint egy nagy Kft. ezeket bevontuk a munkánkba, elmondhatom azt, hogy megtanítottuk nekik a szakmát is, később aztán konkurensekké váltak, és nem volt mögöttük az a nagy apparátus, mint ami nálunk működött, olcsóbban tudtak vállalkozni, több lehetőséget ki tudtak használni mint mi, és kezdtek szépen sorban erősödni, bár némelyik ugyan sikertelen volt, mondhatom úgy is, hogy megbukott. Szóval létrejött több szervezet, elsősorban magán szervezetek, és ez szipkázta el tőlünk is a szakembereket. És ott álltunk az 1990-es évek elején, hogy előző héten még együtt ültünk egy asztalnál és a kábelüzem illetve az építési üzem feladatairól tárgyaltunk, egy hét múlva, meg két hét múlva szintén egymással szemben ültünk, csak ő képviselte a saját cégét, és én is képviseltem a saját cégemet. Ugyanaz a két ember, és nyilvánvaló, hogy más szempontok vezérelték akkor már őt, mint amilyen szempontok vezéreltek engem. Tehát ez volt egy nagyon lényeges változás abban az időszakban, hogy egyrészt kineveltük a konkurenciát, másrészt új szakmai, de még inkább gazdasági paraméterek kezdtek érvényesülni akkor, mint amelyek érvényesültek a korábbi időszakban. Mert míg a korábbi időszakban a Magyar Postának volt egy úgynevezett egységár gyűjteménye, amelyben le volt írva sok oldalon keresztül, hogy mi micsoda és mennyit lehet ezért kérni, később a leírás még megvolt, csak üresen hagyták már az árat, és mindenki azt az árat mondta, amit jónak látott ahhoz, hogy fenn tudjon maradni. Na most ilyenkor aztán megfogalmazódik az emberben, hogy voltak, akik tiszta eszközökkel, voltak, akik kevésbé tiszta eszközökkel tevékenykedtek és végezték ezeket a munkákat.

Amikor a Kft. ügyvezetőjévé való megbízást megkaptam, az akkori szakmai vezetéstől azt kértem, hogy van néhány szempont, amit szeretnék ha betartanának, emellett vállaltam ezt a tevékenységet. Aztán teltek múltak a hónapok, az évek, és egyre jobban éreztem, hogy nem tudok megfelelni annak, amit velem szemben támasztanak, amit én saját magammal szemben támasztok, és akkor fordultam az akkori vezetéshez, aki ugyanaz volt, mint amikor megbíztak a Kft. vezetésével, hogy mentsenek fel ebből a megbízásból. Ez történt valamikor 1993 nyarának derekán, és októberben került sor arra, hogy a Vezérigazgatóságra kerültem.

A Vezérigazgatóságon tevékenykedtem a távközlő hálózat építésével kapcsolatos felügyeleti jogkört ellátó osztályon, így aztán jártam az országot, a különböző területeken zajló beruházások megvalósításának kérdéseit vizsgálva. 1993-ban, ha jól emlékszem, privatizálták a Matáv-ot és létrejött a Magyar Távközlési Részvénytársaság, ami ezt a fajta tevékenységet nem befolyásolta lényegében, és hát egy darabig végeztem ezt a feladatot, amikor is adódott az a lehetőség, hogy kérjem a nyugdíjazásomat. És ezt meg is tettem, és 1999 őszén elmentem nyugdíjba, gyakorlatilag 59 éves koromban, azóta élem a nyugdíjas éveimet. Azóta is tartom a kapcsolatot a kábelüzemes kollégákkal, akikkel éppen tegnap volt egy találkozó, és tartom a kapcsolatot azokkal a kollegákkal is, akikkel a vidéki területen dolgoztam. Minden évben kétszer találkozunk valahol, aztán megtárgyaljuk a világ sorát, megisszuk a magunk sörét vagy borát, és bízunk abban, hogy jövőre újra ugyanígy. Hát ennyi.

Voltam építésvezető, fő-építésvezető, termelési osztály vezető, igazgató-helyettes meg igazgató. Ezt úgy nevezik, hogy szamárlétra, ami ott kezdődik a munkavezetőnél, én meg a végén eljutottam oda, hogy a cégnek az igazgatója lettem, amit nem szégyellek, amire büszke vagyok, ahol nagyon sok kellemes, baráti, ismerősi, munkatársi kapcsolatot tudtam kialakítani. Én egész őszintén mondom, hogy 1957 és 1998 között ha engem megkérdeztek volna arról, hogy van-e olyan, akit te ebben a társaságban nem nagyon szeretsz, akkor azt mondtam volna, hogy nincs. Én szerintem én senkit nem bántottam, engem senki nem bántott, az hogy valakinek más a véleménye, az egy dolog. Aztán 1998-ban volt egy fél évem, ami nehezen kezelhető, azért is mentem gyorsan nyugdíjba hála istennek, az egész családom egyetértésével, jól tettem. Meg én is úgy érzem, hogy nyugodtan élem most az életem, mint nyugdíjas. Most nem tudom, hogy miről beszéljek, mert annyi minden van itt. Meg annyi sok kellemes emlék fűz ehhez a céghez. Amit én ott kaptam, azok azt jelezték vissza, hogy elfogadták a tevékenységemet, elfogadtak engem, mint embert. Én nem okoztam senkinek semmi olyan gondot, ami arra sarkallta volna, hogy jaj ezt az embert ki kellene nyírni, annak ellenére, hogy nem egyszer kénytelen voltam, hogy is mondjam, beosztásomból eredően szigorúbban fellépni akár fegyelmi eljárással akár egyéb módon.
Nem tudom, hogy melyik év volt az, amikor először részt vettem egy úgynevezett birkavacsorán valamikor az 1970-es évek legelején, amikor már a Fogadó utcában voltunk. Ott nyílt üstökben az udvaron főzték a nagy adag birkákat, a birkapörköltet nálunk dolgozó építők, szerelők, és főztek virslit meg kolbászt is, mert van aki a birkát nem szereti, és ez mindig összekapcsolódott utána egy-egy bállal, táncmulatsággal. Arra emlékszem, hogy tettem egyszer egy könnyelmű kijelentést valamikor az átszervezés időszakában, hogy lehet, hogy a kábelüzem megszűnik, de a birkavacsora megmarad. Nem maradt meg az sem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.